INCZE MÓZES képei az „Örökkék ég a felhõk mögött”-ben megfogalmazott babitsi gondolatokat jutatták eszembe.  A kékek, szürkék tónusai, melegnek ható árnyalatai, a naturalisztikus formák, a kiüresített terek és csupán pár eszköz használata, fõként pedig az ember mezítelensége mélyreható érzéséket juttat felszínre. A kiegyensúlyozott kompozíció dacára felkavaró érzékelni a földi lét magányát. Ugyanakkor az emberi korlátok megtapasztalása mellett ott egy-egy kapaszkodó, még az utolsó stádiumban is egy gordonka vagy bezártságunk cellájában egy felsõ ablak. Az Égablak-ban és Égi ablak-ban megnyitott képek, a felülrõl érkezõ fénynek a beengedése reményt közvetít.

Ahogy a háborúban csak Egy vagyunk a sokból földi létünkbõl talán egy halotti maszk, vagy csupán egy gesztus marad hátra. Magunk éljük át a magányt és halált. De éppen a Csend I-III. triptichon nyomasztó sorozata mutat rá arra, hogy még a segítségért sem folyamodható és elmerülõ ember is választhat, és keze méltósággal megnyugodhat egy csellón. A hallgatásban Audio-ban felsejlõ hangok, fények mellett Analógiát keresünk, az égi és földi létünk kapcsolatainak az alternatíváit: Beavatkozás-sal, Balladá-val, Zárt kör-ben, vagy a Társkeresõk tehetetlenségével. Olykor mindennapjaink csendjében: a Mindennapi csend / Egy tál csend-ben is észrevesszük a fényt, a színeket és az egésznek a tükrözõdését.